Ez előtt Halifaxba mentem, mert ott egy embernek megfagytak az ujjai. (Óh!) Nem volt kesztyűje. És kórházba kellett mennie, és mindenütt bekötözték, és a lábát is. És ezt meghallottam, óh, összeszorult a szívem. Ezért vittem neki dolgokat.
Amikor utána Halifaxba mentünk, bajba jutottunk. Olyan rossz volt a hó, hogy a repülő visszament a reptérre. (Hű!) És sok állat volt velünk, és egyéb dolgok. Nem hagyhattam csak egy valakit otthon egyedül. (Igen.) És új. Nem tudja, hogyan kell a kutyákat etetni, és hogyan kell meleg kutyaruhát adni rájuk, mielőtt kimennek a hóba. Olyan mély volt a hó. Vissza kellett mennem. Halifaxból vissza St. Johnba. Szóval a repülő megállt, nem megy. A repülő azt mondta: “Oké. Van hotel mindenkinek, itt maradnak. És holnap jó lesz az idő, visszavisszük önöket haza.” Minden utas ott maradt, kivéve engem. Azt mondtam: “Mennem kell.” Hát kimentem. Nem térítettek vissza pénzt, mert önként távoztam. Nem az ő hibájuk. Nem is kértem. Azt mondtam: “Mennem kell.” És aztán azt mondták: “De akkor semmit sem kapsz.” Azt mondtam:”Oké, nem baj. Ne aggódjon. Csak engedjen el.” És akkor azt mondták: “De olyan rossz az idő, nem mehet el. Nem tud elmenni.” Ez előtt Halifaxba mentem, mert ott egy embernek megfagytak az ujjai. (Óh!) Nem volt kesztyűje. És kórházba kellett mennie, és mindenütt bekötözték, és a lábát is. És ezt meghallottam, óh, összeszorult a szívem. Ezért vittem neki dolgokat. Eredetileg postán akartam küldeni, de senki sem tudta, hol lakik. (Óh.) Senki sem tudta, mert hajléktalan volt. (Igen, Mester.) Azt mondtam: “Akkor nekem kell Halifaxba menni. Biztos vagyok benne, hogy valakinek tudnia kell.” Mert a tévé beszámolt róla. Hát talán oda kell mennem és megkérdezni. Ők talán tudnak valamit, vagy egy jótékony szervezet valahol. Valakinek ismernie kell őt.
Így repülővel mentem Halifaxba, de taxival jöttem vissza. A taxisofőrnő, ő volt az egyetlen, aki el mert vinni, mert senki sem akart menni abban az időben. (Ó!) Még az utat sem láttad magad előtt. De azt mondtam, mennem kell. Az állataim. Hát beleegyezett. Azt mondtam: “Duplán fizetek, triplán.” És beleegyezett a pénz miatt, hogy megy. Azt mondtam: “Ó, hála Istennek. Nagyon jó öntől.” És aztán talán csak fél kilométert vezetett, pár száz métert, és akkor ütközött, és eltemette magát és minket egy hóhegybe. (Ó, szent ég!) És szerencsére mind kijutottunk, és ástunk, ástunk, ástunk, és aztán kijöttünk. Erre azt mondtam az akkori kísérőmnek, Costa Rica-i. Azt mondtam: “Te vezetsz. Nem bízhatok meg ebben a nőben már.” (Óh, olyan veszélyes.) Talán túl fáradt, már egész nap vezetett. Ilyenkor már nem kéne vezetnie, pihennie kéne. De miattunk, megsajnált minket, ezért elvitt minket. Jól meg is fizettük. De nem pislanthattam, mert vezetnem kellett vele (a segítővel). (Igen, Mester.) “Balra. Jobbra. Egyenesen. Nem, nem, nem! Lassan, lassan. Most oké, oké, oké. Menj, menj, menj, menj. Menj de lassan, lassan, lassan.” Egész éjjel. Nem tudom, hány óra St. Johntól Halifaxig. Ráadásul éjszaka volt. (Igen, Mester.) Éjszaka. És mit csinált a taxisofőr? Ő ült hátul, én ültem elöl. (Hű.) Figyelnem kellett, (Igen.) és őt is (sofőrt) ébren tartani. Beszélnünk kellett és ébren tartani. Énekeltem, beszéltem, irányítottam a forgalmat. Csak ő, senki más nem volt az úton, legalább. Hála Istennek. És csúszkált és megcsúszott és balra jobbra fordult, stb. Nem kellett volna ezt tennem. De magabiztos voltam.
Azonban még ezelőtt, sikeres volt a kérdezősködés, és megtaláltuk azt a hajléktalant, adtam neki pénzt. (Hihetetlen.) De azt mondtam neki: “Ne mondd el senkinek. Az jobb neked. Csak neked. Ne mondd el senkinek, hogy van pénzed, készpénzed. Veszélyes.” Nem adhatok neki csekket, ugye? Ezért adtam neki, azt hiszem pár ezer dollárt készpénzben, és ruhát és kesztyűt és kalapot és sapkát, és zoknit és cipőt. (Hű!) Csizmát. Hajléktalan, de valaki adott neki egy raktárhelyiséget lakni. És egy templomi jótékony intézmény tudta. Szóval kérdeztük, kérdeztük, egyik ember küldött a másikhoz és másikhoz és másikhoz, és ott kötöttünk ki, és megkértünk valakit, hogy legyen szíves felhívni a templom atyáját és feleségét. Eljöttek. Nagyon szerény pár. Jótékonykodnak. Segítik a hajléktalanokat, ezért tudják, hol van. Elvittek ahhoz a raktárhelyiséghez, ahol lakott. Egyáltalán nem egy szoba. Volt egy törött kanapéja, amit adtak neki. Jobb mint a semmi. És körülötte tele székekkel és mindenféle bútorral. Csak az a kanapéja volt, és pár métert kellett menni a wc-hez. Ennyi. Pár méter, de cikkcakkban. (Igen, Mester.) És egy meleg tűzhely, vagy valami főzni. Ez minden. És ott lakott, de lagalább melegben van. Miért fagyott meg? Mert elment munkát keresni, dolgozni. Akár ételért dolgozni. De nem volt semmije, hogy betakarja magát. Emlékszem, mínusz 40 fok volt. (Ó!) Egyes napokon (mínusz) 30, de máskor kevesebb. Egyes napokon több mint 40. Ilyesmire emlékszem. Harminc az egy melegebb nap. De emlékszem, hogy kevesebb, mint 40 fok. Azt mondtam: “Nem tudom elhinni, hogy emberek ilyen időben élnek!” A kísérőmnek mondtam. És nem tudom elhinni, hogy egyáltalán el tudok menni az autótól az üzletig. Azt gondoltam, halálra fogok fagyni ilyen időben. Azelőtt azt képzeltem, elképzelhetetlen mínusz 40-ben élni. (Igen.) És még vásárolni se tudsz menni, vagy a hajamat megcsináltatni!
Hát azt mondtam: “Óh, az az ember, biztos olyan sokat szenved, ha nincs kesztyűje és zoknija.” Mennem kellett. Ha nem megyek, szenvednék, mentálisan. (Igen, Mester.) Ha elképzelem, mennyi szenvedést kell elviselnie. Többet szenvednék, ha elképzelem, és nem teszek semmit. Ezért elmentem. És így történt. Szóval szerencsére időben visszamentünk, kifizettük a pénzt a hölgynek, kivettünk neki egy hotelszobát, hogy reggelig pihenhessen. Azután fog tudni vezetni. Azt mondtam: “Jobb, ha alszik. Ne menjen vissza most. Jobb ha alszik, míg jobb lesz az idő, biztonságos, akkor vezessen.” Azt mondta: “Oké, oké.” Ezért bejelentettük egy hotelbe, kifizettük, és ott hagytuk. Aztán elköszöntünk. Valaki jött és elkapott minket. Legalább telefon kapcsolata lehetett.
Azt hittem, hogy már elmeséltem ezeket a történeteket, de nem vagyok benne biztos. Akartok még tudni valamit? ( Mester, olyan megható, hogy elutaztál egészen Halifaxig egyetlen emberért abban a veszélyes időben, ) Igen, nem számít. ( és olyan, mint az újságcikkben. Idézi az üzletvezetőt, ) Igen. ( aki figyelte,ahogy Mester megtölti a kocsikat, és azt mondta: “Ez hihetetlen. Soha nem láttam ehhez hasonlót, soha, és már öt éve itt vagyok. Még az üzleti számláink sem, meg se közelítik.” Tehát még a vállalatok, akik jótékonykodnak, az sem volt hasonlítható ahhoz, amit Mester csinált. Szóval ez nagyon figyelemreméltó. ) Ez nem egy jótékonysági bolt volt. Különböző üzletekről beszélünk. A templom St. Johnban az Üdvhadsereg, (Igen.) nekik van jótékonysági boltjuk. És amelyikekből vásároltam, azok első osztályú ruhaüzletek. (Igen, igen.) Adakoztam is, mert eredetileg csak ruhát akartunk adni és távozni, de az üdvhadsereg tábornoka mesélt nekem a szomszédos telekről. Hogy ha meg tudná venni, az jó lenne valamire. Talán lehet menedéke a hajléktalanoknak, vagy valami, elfelejtettem. Szóval adtam neki pénzt, hogy vegye meg a telket. Elég olcsó. Meglepődtem. (Hű.) Talán mert az övé jótékonysági szervezet. Úgyhogy valószínű olcsóbb árat adtak neki, vagy valami. És aztán van egy másik, az egy másik szervezet, és nekik is készpénzt adtam, mert nem tudtam sokkal több pénzt kivenni. Amit ki tudtam venni aznap, nekik adtam, vagy többet, többet, mint amit kivettem. Azt hiszem, csak húszezer kanadai dollárt tudtam kivenni naponta.
Soha nem volt ennyire szükségem, így soha nem kértem többet. És szerencse, hogy már volt hitelkártyám, azelőtt nem volt. Amerikában voltam minden nélkül. És a pénzem – a tanítványomnak volt ott egy nagy bankszámlája. Amikor azt mondtam, csatlakozni akarok hozzá, azt mondták: “El akarod venni a pénzét, ugye? Azért akarsz csatlakozni.” (Ó.) Aztán nem engedték. Nem engedték, hogy közös számlát csináljak vele. Az én pénzem volt, és elhozta nekem Tajvanról (Formosa) egy ideje. Minden tanítványnak van pénze. Ők irányítják az üzleteimet. Ennek és annak az igazgatói. Alig volt valamim, azelőtt. Most van valamennyi, csak azért, hogy meg tudjam mutatni a világnak, hogy nem azért vagyok itt vagy ott, hogy a ti ételeteket egyem. Tudok gondoskodni magamról. Néha a tartózkodási hely miatt, lakhely. A bürökrácia, papírmunka miatt. Különben nem látok pénzt bejönni. Persze, de nem szenvedek hiányt semmiben. Ha kell, persze kérhetek. De alig van szükségem valamire. Nem szeretek kérni. Bármilyen függőség tényleg ellenkezik a természetemmel, ellenkezik a vallásommal. Azt mondják. Ha kérek, és nincs, akkor nem kérem többször. (Igen, Mester.) Vagy ha nincs elvégezve automatikusan, akkor nem kérem. Nekem nem kell sok. Mindent, amit láttok, a ruhámat és gyönyörű és minden, azt csak munkához hordom. Olyan mint egy egyenruha. Különleges egyenruha. A többi, nekem nem sok kell. Tudok olcsó ruhát hordani, egyszerű és kényelmes. (Igen, Mester.) Tehát nem igazán kell nekem sok.
Még akkor is, amikor még nem voltam Mester, 3 napig éheztem Párizsban munka nélkül. (Szent ég!) Munka nékül, munkát keresve. Akkor sem mondtam el, hogy nincs pénzem, azoknak, akik befogadtak, hogy ott dolgozzak. És amikor felmondtam érzelmi okból, megkérdezték, hogy kell-e pénz. Azt mondtam: “Nem, köszönöm. Rendben van.” (Óh!) Nem akartam, hogy félreértsék. Beleszerettem az akkori házigazdába. (Óh!) Már elmeséltem nektek. (Igen, Mester.) Mert a felesége nagyon nem volt hozzá kedves. (Óh!) Orvos volt, nagyon elfoglalt, és hazamegy ezt kell csinálni, azt tenni a gyerekeknek. És a feleség meg tudná csinálni. De nem kedvesen mondta neki. Azt mondta: “Hé, csináld ezt! Hé, csináld azt!” Parancsolt. Ezért együttéreztem vele, és ez lassanként átalakult románccá, de nem tudtam. De én tudtam rajta uralkodni, amíg ő meg nem törte, és akkor menekülnöm kellett. (Igen, Mester.) Mert már tudtam, hogy neki is vannak érzései irántam, akkor nem maradhattam. Veszélyes lenne. Ha csak én egyedül, akkor tudom uralni, de fiatal voltam. Hát azt mondtam, mennem kell. Mert azonnal felmondtam. Nincs hol laknom, és egyáltalán nincs pénzem, (Óh!) - mert diák. Csak pár dollárom van, hogy busszal menjek, de nem elég kenyeret venni. Ha kenyeret veszek, nem lenne pénzem, hogy elmenjek bárhova munkát keresni. Hát három napig nem volt semmim. És a parkban mentem, még mindig munkát keresve, és odajött egy férfi és 800 frankot kínált, az akkori francia pénz. Nem tudom, mennyi USA dollár, talán a fele. (Óh, hű!) Nyolcszáz, hogy elmenjek vele. Hát azt mondtam: “Ha nem távozik, hívom a rendőrséget.” (Óh, hű!) Aztán komolyan néztem, így hát elment. Legalább illedelmes. (Igen, Mester.) Nagyon illedelmes. Mikor fiatalabb voltam, akkor is. Âu Lạc-ban (Vietnám), elmentem valahova, és nem sok pénzem volt - tudjátok, diák - és a ház tulajdonosa egy barát barátja, engedte, hogy ott lakjak. És elkészítették az ételt, és ott hagyták nekem. Nem tudtam, hogy nekem hagyták vagy nem, mert elmentek, mielőtt kijöttem a szobámból. Nem mertem megenni. Ezért elmentem, csak kenyeret ettem és vizet ittam. (Szent ég!) Szóval valamit kérni nekem nagyon… Kellemetlenül érzem magam. (Igen, Mester.)