Részletek
Letöltés Docx
Tovább olvasom
Az emberek azt mondják, hogy megbabonázlak. Igen, igen, igen, igen! Ez igaz. Szeretném visszacsábítani a Herceget az Isten-Országba,
Egy elhagyatott estén, a lenyugvó nap alatt, itt-ott meghitt dallam visszhangzik. A lélek követi a zene minden hangját, együtt lebeg minden hangcseppel, úgy, hogy még a nap is könnyekre indul, és a virágok is sírnak. A szív szüntelenül vágyódik a kedves emléke után, akinek drága kezei egykor elefántcsont billentyűkön siklottak, búcsúszavakat visszhangozva. Egy napsütötte estén sárga pillangó kóborol; házad felől magányosan szól a zongora. Ősi lélek sír újra a dallamok között; a bánat forrására emlékszel-e még? Oly tisztán hallottam a sirató estét, ó, magányos ujjaidból arany dallamok érkeznek! Ó, akaratlanul is szívem húrjait pendítetted meg; régi szerelmes emlékek tértek vissza ezen az estén Volt egyszer egy esti vándor; a zongora visszhangjában alakod örökre ott maradt. Ó, imádó szemek, néma szemöldökök és hosszú pillák, egy szép leány haja, szomorú, mint az áradó patak; hófehér kezek siklanak az elefántcsont billentyűkön, és a bánatos szív könnyekkel olvad el. Nem fejeznéd be azt a szép dallamot, kedvesem? Hogy búcsúnk enyhébb legyen. Ne engedd, hogy szemedet bánat árnyalja, hogy szívem ne vágyódjon tovább a szülőföld után. Ma este a napfény elhagyatottan ragyog a falon, a szellő pillangószárnyak rebbenésétől mozdul. Nem látod a fodrozódó hullámok magányát? Szívem mélyén zene visszhangzik; házad felől magányosan szól a zongora. Az emberi sors rövid életű és illuzórikus, a születés és halál körforgásába taszítva az emberiséget. Melyik az illúzió? Melyik a valóság? A szív sokszor kérdezi magától. Múlt éjjel azt álmodtam, hogy a szútrát ismétlem Felébredve hirtelen rájöttem, hogy én vagyok a Hold! Minden homokszem a Gangeszben A lélekvándorlás életének megfelelője! Vándorló, karmával terhelt, szánalmas... Madár énekelt, és már hajnalodott Az idő elrejtette minden reményünket Naivul mély álomba merültünk évezredek óta Álmokkal telt a szép éjszaka De most már beléptem e földi birodalomba Ma este a Gyémánt Szútrát ismételve Illuzórikus üresség és lét, minden lénnyel közös Az álomban egy szikrázó virágot láttam Most felébredve, mosolyogtam magamban Kinyitva karjaimat, átölelve a szenvedés világát De a szív számtalan életből ismeri a borzongást! A régi időkben zavarba jött Csuang-ce önmaga és egy pillangó között, ki nézett kit? Most, hogy jön a tavasz, a lélek búsul Fakó ruha, mint fakó tél... Adjunk magunknak egy rózsát Dísznek az élet folyójának közepén Az illatát áthatja az egyetemes szeretet Megbabonáznak a régi szentírás passzusai. Az Igazság hirdetése tutaj, mely visszavisz minket az Ébredés partjára, mint egy jármű, mely kivisz a kapzsiság, a vágy, a harag és a tudatlanság lángjában égő világi házból. Az ilyen csodák hallatán az emberek ebben az anyagi világban azt gondolhatnák, hogy ez csupán megtévesztés, de egy Bodhiszattva (Szent) fogadalma a lények megmentése, a szerencsétlen tudatlanságtól függetlenül. Egy napon az áldó eső egyenletesen fog hullani az emberiségre, és az együttérzés magja felszívódik és virágzik majd az egész bolygón. Az emberek azt mondják, hogy megbabonázlak. Igen, igen, igen, igen! Ez igaz. Szeretném visszacsábítani a Herceget az Isten-Országba, Mert mi értelme van, hogy fáradt létedet ezen a megalázó bolygón vonszolod, míg zavart lelked elpazarolod. Gyere, drágaságom! - Az elveszett Angyal e poros világban Gyere, hadd fogjam meg a kezed A messzi földre, a távoli, ragyogó jövőbe, ahol a por a sarkadban csillogó arany, és a föld a lábad alatt tiszta, ékszerekkel teli boldogság. Ha egyszer megismered a csodát, örömödben "meghalsz". És ez az alacsony hangulatú világ, amit annyira dicsérsz és élvezel, csendesen eltűnik szívedből, Elolvad az igazi Szeretet Ragyogás tágasságában És erőt adó erejében. Ó, kedves Lelkem Mindezt és még többet én ígérem neked! Megígérem neked!... A szeretet utáni vágy, még ha csak egy pillanatra is, örökké élhet. Bár a szeretet virága csak egyszer nyílik, illata még megmarad, az ártatlanság idejére emlékeztetve. „Hogy szerethetlek, ezért hálát adok a Mennynek. Hogy szerethetlek, arra életeken át emlékezni kell.” Szeressük egymást, mint első találkozásunkkor; találjunk egymásra, hogy a szeretet megmaradjon... Emlékezzünk egymásra úgy, mint amikor a szeretet új volt; szeressük egymást, hiszen éveink kevesek! Hogy szerethetlek, hálát adok a Mennynek. Hogy szerethetlek, arra életeken át emlékezni kell. Ha egy élet során „véletlenül” megszeretünk valakit, szívünk alázatos lesz az igaz szeretet birodalmában, és elfeledi az élet múlandóságát!... Ma szeretlek, még ha holnap éjjel el is válunk; örök szívet ajánlok, tartós szeretetem ajánlom. Ma szeretlek, még ha holnap éjjel el is válunk; örök szívet ajánlok, tartós szeretetem ajánlom.










