Több részes sorozat a halálközeli élményekről, 25. rész: ateistából hívő

A mai adásban egykori ateisták HKÉ-it mutatjuk be – olyan emberekét, akik egykor azt hitték, hogy Isten és a túlvilág nem létezik. Miután azonban első kézből tapasztalták meg a Mennyei Birodalmat, most életüket annak a változást hozó üzenetnek a megosztására szentelik, hogy a Legjóságosabb Teremtőnk és az örök élet nagyon is valósak, és mindkettő vár ránk földi utazásunk végén.

Először a kanadai Québecből származó Heather Mae halálközeli élményét osztjuk meg Önökkel. Először arról mesél, hogy egy gyermekkori kérdés, amelyet apjának tett fel, hogyan formálta felnőttkori spirituális hiedelmét.

Gyerekkoromban megkérdeztem apámat: „Mi történik, amikor meghalunk, apa?” Erre ő azt válaszolta: „Semmi. Élünk, meghalunk. Ennyi, a földben végzed.” Ennyi. Így hát kisgyerekként ezt teljesen szó szerint vettem. Egyszer, amikor meghívtak az unokatestvérem vasárnapi iskolájába, a tanárnő megkérdezte, hiszek-e Istenben, és én azt mondtam: „Nem.” Ő pedig teljesen megdöbbent.

Egy partin Heather hirtelen hatalmas nyomást érzett a mellkasán. Szorongva sürgette barátait, hogy hívjanak mentőt, de vőlegénye inkább úgy döntött, hogy kocsival viszi kórházba. Útközben Heather érezte, hogy minden lassan elsötétül körülötte.

Most teljes sötétségben vagyok. Nevezzük szakadéknak vagy ürességnek, mert nem tudom, minek nevezzem. De olyan kényelmes volt ott, még ha koromsötét is volt. Aztán megjelent egy Fénycsatorna. Fokozatosan Heather felé haladt, és behúzta őt. De most felfelé emelkedem, nincs rá semmilyen befolyásom, de hirtelen benne vagyok. És láttam, hogy az alagút tetején egy rendkívül erős Fény volt, rendkívül, rendkívül, rendkívül erős. Aztán hirtelen ott voltam.

A fenséges, ragyogó fényben Heather sok embert látott felé sétálni. Ahogy közeledtek, rájött, hogy elhunyt családtagjai azok, akik üdvözlik őt Otthonában.

És az üknagymamám odalépett hozzám, és... ez mindig könnyeket csal a szemembe. Azt mondta: „Heather, te meghaltál.” Én pedig azt válaszoltam: „Nem, az nem lehet!” Elnézést. Ő volt az, aki elmondta nekem, mert én nem tudtam. Ekkor kezdtem el felismerni a Fényt, azt a hihetetlen Fényt, és szeretetteljes volt, igen, minden képzeletünket felülmúlóan. Egyszerűen hihetetlen, elfogadó, támogató kedves és gyengéd.

Heathert ezután elvitték Életének Áttekintésére, ahol felismerte, milyen hatással vagyunk egymásra.

Még akkor is, ha csak gondolunk valakire, ők érzékelik. Ez tudatalatti, de érzékelik. És elraktározzák, így ha valakiről igazán kemény gondolatunk van, ők érzékelik, és beépítik magukba, mint önmaguk megértésének részét. Tehát soha nem lehet tudni, hogy egy kis kedvesség mennyire képes megváltoztatni valakinek az életét.

Heathernek megmutatták, hogy a múltbeli életeiből származó karma hogyan befolyásolja a jelenlegi életében lévő kapcsolatait.

Aztán továbbmentünk a szüleimhez, és megértettem, hogy én választottam a szüleimet. Ők voltak a lélek családom, és hogy van egy megállapodásunk. Ők megállapodtak velem, én pedig velük, még mielőtt a megtestesülés megtörtént volna. Mutattak nekem más életeket is, amelyeket éltem. Az egyikben megöltem valakit egy másik életben. És ezt megmutatták nekem. Aztán megmutatták azt a személyt, akivel megállapodtunk, hogy szerepet cserélünk, nem halálig menően, ne érts félre, de valami nagyon traumatikus dologig, és én leszek a fogadó fél.

Így sokkal jobban megértettem, miért történtek bizonyos dolgok.

Heather a halálközeli élményén keresztül megosztja azokat az életleckéket, amelyeket a Másik Oldalról hozott magával.

Ha csak megértenénk, hogy mennyire vagyunk összekapcsolódva egymással, és elengednénk minden hamis hiedelmünket egymásról, és valóban megértenénk, hogy energetikailag mindig egymás részei vagyunk. Mind emberek vagyunk, pont. Azt hiszem, ha bármit kívánhatnék, azt kívánnám, hogy érjük el ezt a megértést.

Most egy volt ateista és tudós, Nancy Rynes halálközeli élményét fogjuk megosztani Önökkel. Nancy gyermekkorát egy kis farmon töltötte az Egyesült Államok Illinois államában, Chicago közelében, és mindig is kapcsolódást érzett a spiritualitással. Tinédzserkorában azonban hírek jelentek meg a chicagói katolikus egyház pedofil papjairól, ami arra késztette, hogy megkérdőjelezze Isten létezését.

És akkor kezdtem el valóban megkérdőjelezni a korábbi nézőpontomat: „Létezik Isten? Csak képzelődtem mindezt?” Így 16 vagy 17 éves koromra már szinte eldöntöttem, hogy Isten nem létezik, mert ha létezne, hogyan történhetne meg ez?

Ugorjunk előre 2014 januárjába! Nancy 46 éves volt, Boulderben, Coloradóban élt, és sikeres tudományos íróként dolgozott. Miközben kerékpárjával a városban közlekedett, elütötte egy szembejövő terepjáró, amelynek vezetője éppen SMS-t írt a telefonján. Nancy az autó alá csúszott, és az 18 méteren át vonszolta fájdalmasan maga után. A kórházban altatást kapott, mielőtt sürgősségi műtétet hajtottak végre rajta. Ahelyett, hogy elaludt volna, úgy érezte, hogy élőbb, mint valaha.

Felébredtem, és egy gyönyörű domboldalt láttam magam körül. Olyan volt, mint egy rét, alacsony fű és virágok vettek körül. Az első dolog, amit észrevettem, a békesség egy hulláma volt. Úgy éreztem, mintha megölelnének. De volt egy nagy pillanat, amikor elfogadás és valóban feltétel nélküli szeretet töltött el. És ez nagyon erős érzés volt. Azt gondoltam: „Óh, Istenem, meghaltam.” Azt hittem, meghaltam. A második gondolatom, itt még mindig bekapcsolt az analitikus tudományos elmém: „Várjunk csak, ha meghaltam, akkor mi ez az egész?” Mert először is, én nem hiszek semmiben. Másodszor, a szüleim azt mondták, hogy a pokolra fogok jutni, mert most ateista vagyok.

Aztán Nancy elméjében feltette a kérdést: „Miért vagyok itt?” Hamarosan választ kapott.

A válasz valahogy a körülöttem lévő légkörből jött. És a válasz az volt: „Ez az otthonod. Te az Én részem vagy, a Mi részünk vagy, üdvözlünk Itthon.” Amikor azt mondta, „Üdvözlünk Itthon”, összeomlottam, mert visszaemlékeztem. Akkor tért vissza az emlékezetem. És azonnal tudtam, óh, Istenem, az az élet a Földön csak illúzió volt. Amit ott a Földön csináltam, az valójában csak egy átmeneti állapot volt.

Ekkor egy éteri nő jelent meg Nancy előtt, és azt mondta neki, hogy most meg kell tanulnia néhány fontos leckét, hogy földi léte az „élethez méltó” legyen.

Nemcsak a spirituális helyről tanított, ahol voltam, hanem arról is, hogy minden egy energetikai struktúrán alapul, nem pedig egy fizikai struktúrán. Minden, amit körülötted látsz, illúzió. Minél többet gondoltam rá, annál inkább megértettem, hogy ez igaz.

Nancynek ezután megmutatták, hogyan kell az intuíciónak szerepet játszania a döntéshozatalban.

Végül rátért arra, hogy ne csak az agyunkat, az emberi agyunkat használjuk a döntéshozatalhoz. Mélyebbre kell ásnunk abban, amit intuíciónak vagy belső tudásnak nevezünk. Azt mondta, hogy egyensúlyozzuk ki ezt a kettőt, hogy a döntéseinket valóban holisztikus szemléletből hozzuk meg, és ne csak analitikus alapon.

A műtét után az orvosok azt mondták Nancynek, hogy 16 hétbe telik, mire eltávolíthatják a testét borító gipszet. Azonban gyorsan gyógyult, és csak négy hétbe telt. A halálközeli élményéből tanult leckékből merítve Nancy Rynes most megosztja velünk az életünk valódi célját a Földön.

Ez a fizikai valóság olyan, mint egy próbatétel, vagyis egy nagyon koncentrált hely, ahol nagyon rövid idő alatt sokféle dolgot meg lehet tanulni. Az embereknek sokféle oka vagy célja lehet, de van egy központi cél, ez pedig az, hogy megtanulják, hogyan lehet itt, ebben a környezetben élni, és mégis a szeretet és az együttérzés alapján cselekedni. Nem csak a közvetlen családunkért, hanem mindenki másért is. És ez az a központi cél, amelyben mindannyian osztozunk.

Valóban, ahogy Nancy Rynes és Heather Mae halálközeli élményeik során felfedezték, minden élőlény a csodálatos bolygónkon összekapcsolódik, és meg kell tanulnunk törődni egymással, mint Isten igazi gyermekeivel. Ezért kérjük kedves nézőinket, hogy váltsák tettekre ezt az együttérzést: legyenek vegánok, teremtsenek békét és tegyenek jót, hogy fölemeljék a világunkat! Ezekkel az egyszerű szokásokkal mindannyian képesek vagyunk több Isteni Szeretetet kelteni magunkban és a körülöttünk lévőkben, elősegítve, hogy bolygónk igazi paradicsommá váljon.